Gunnar Rundgren sok mindenről híres az ökológiai gazdálkodás világában. Számos ökogazdálkodáshoz kapcsolódó szervezet alapítója, vezetője volt az elmúlt évek alatt, többek között a legnagyobb svéd tanúsító cég vezetője, az IFOAM tanúsító programjának elnöke, majd az IFOAM elnöke is 5 évig. Ami miatt most megint előtérbe került a neve az egy előadás arról, hogy többé nem engedhetjük meg magunknak az olcsó élelmiszereket. A „Cost of cheap food” egy tanulságos, jól érthető elemzése annak, hogy milyen hosszútávú környezeti, szociális és gazdasági problémákat vet fel a nagyüzemi termelés és az olcsó élelmiszer előállítás.
Az előadás máris egy szemléletes példával kezdődik: 2 banánt vett az utcán Gunnar, az egyiket 36, a másikat 66 centért. A majdnem kétszer drágább banán bio volt. Ezen elgondolkodva feltehetnénk a kérdést, hogy nem lenne-e jobb üzlet a gazdáknak, főleg a kisebb területen termelő családi gazdaságoknak, a növekvő bio keresletet kiszolgáló árut termelni? A világon a biotermékek összforgalmának értéke 60 billió dollárra tehető. A gazdák nagy részének amúgy sincs lehetősége a nagyobb költségekbe vernie magát vagy megfizetni a drága technológiai befektetésekre, a kis családi ökogazdaságok kialakítása sokkal jobban megérné, mint a vegyszeres gazdálkodás.
2002 és 2008 között Gunnar Rundgren Ugandában dolgozott egy fejlesztési projektben, melyet a svéd kormány finanszírozott. Kereskedelmi cégekkel és néhány más együttműködő partnerrel 80.000 kis területen gazdálkodó termelőt kerestek fel és vontak be a programba. A megtermelt áruk elég változatosak voltak, de a fő csapásirány a programban a hagyományos export cikkekre terjedt ki, mint a kakaó, kávé, gyapot, szezám mag. Nagyon ritka esetben megkockáztatták az olyan magas értékű termékek vizsgálatát, mint a gyógynövények, fűszerek, kertészeti termékek és friss gyümölcsök. Gunnar elmondása szerint, amit ők csináltak, az leginkább egy technikai segítségnyújtás volt, egyfajta hibakeresés az egész termelői láncon keresztül egészen az értékesítésig. Megvizsgálták tüzetesebben, mikor érkezett panasz vagy mikor születtek félreértések a vevő és a kereskedő között, részt vettek a vásárokon, belenéztek a címkézési folyamatokba, mindezt azért, hogy megtalálják a leggyengébb láncszemet. Nincs értelme bizonyos lépésekbe pénzt fektetni, ha a „leggyengébb láncszemnél” elfolyik a haszon.
Mindent egybevetve a program nagyon sikeres volt és azok a vállalkozások, amiket támogattak még a mai napig is működő cégek, akár 6-8 évvel a program befejezése után is. A lehető legjobb visszajelzése a programnak, hogy ezek a cégek akkor is fennmaradtak, miután a támogatás megszűnt. A bejegyzett ökogazdák 15-40 %-os profittal dolgoztak, de az eredmények még ennél is jobbak voltak. Egy gazda átlagbevétele nagyjából 50%-kal növekedett. Hogy ez hogyan is lehetséges? A megoldás abban rejlik, hogy a legtöbb esetben a gazdák nem termelnek a maximumom a piaci lehetőségek hiánya és az alacsony árak miatt. Amint azonban magasabb árat kapnak a megtermelt áruért, elkezdenek több időt rászánni a termelésre, több időt töltenek a földeken, és nem a mellékes munkákkal töltik az időt. (Afrikában a gazdák nagy része arra kényszerül, hogy a termelés mellett olyan „gyors pénzhez jutási” munkákat is vállal, mint a napi béres szénbányászat, vagy ha valamit árul az utcán.)
Szóval, ezek a gazdák többet fektettek a gazdaságukba, magasabb árat kaptak, magasabb terméshozamú és jobb minőségű árut termeltek, ami megint csak magasabb jövedelmet jelentett számukra. Az ökotermékek iránt magasak az elvárások is, vagyis jó minőségű terméket kell előállítani, hogy esélye legyen a piacon. De bioélelmiszerekkel valóban el lehet látni a Földön élő emberek táplálékigényét? Igazából mindig felmerül ez a kérdés. Az ökotermékek előállítása fenntartható, környezetkímélő, jobb minőségű árut állít elő és magasabb áron lehet eladni. Mégis ott a kérdés: elég-e az előállított mennyiség a Föld lakosainak? Gunnar Rundgener a könyvében és a riportban is megpróbálja érthetően elmagyarázni, hogyan lehetséges ez. Első körben, a már említett alacsony ráfordításban kell keresni a választ. A gazdák legnagyobb részének amúgy sincs lehetősége olyan magas ráfordítással termelni, mint a vegyszerek vagy a drága műtrágyák használata. Azonban az ökogazdálkodás nem csak azt jelenti, hogy nemet mondunk bizonyos dolgokra, hanem egyben magában hordozza azt is, hogy igent mondunk nagyon sok másra. A vetésforgó, az állatok jólétének fontossága, a jobb tápanyagellátás, a hatékonyabb gyomszabályozás, a helyes gazdálkodási gyakorlat a földterületet egy egész biológiai egységként kezeli és ezekkel a technikákkal majdnem minden esetben növelni lehetett a termés mennyiséget.
Ezen felül az ökogazdálkodásnak meg van az a csodája, hogy a biológiai sokféleséget is megőrzi a farmon és annak környékén. A változatos és gazdag természeti környezet olyan extra élelmiszer forrással szolgálhat, mint a környéken begyűjthető vad növények vagy a másodvetésű növények. Ezek jelenléte még inkább rugalmas termelést és változatosabb, egészségesebb táplálkozást biztosít. Ne felejtsük el, hogy nem csak a mennyiség, hanem a minőség is számít a bevitt tápláléknál és a legtöbb esetben ugyanannyi, de minőségi élelmiszerrel megoldható lenne az éhezés. A válasz tehát: igen, ökológiai gazdálkodással a világ éhezőinek élelmiszer ellátása biztosítható lenne. Azonban van itt is egy DE! Ha arról vitatkozunk, hogy GMO technológiával, ökológiai gazdálkodással vagy konvencionális mezőgazdálkodással tudnánk a világ éhezőit ellátni elég élelmiszerrel, jusson eszünkbe, hogy itt igazából a kérdés rossz. Az éhezés igazi oka a szegénység és az egyenlőtlen hozzáférés az erőforrásokhoz, amely problémákat sajnos nem lehet agrártechnológiával megoldani.
A könnyebb megértés érdekében Gunnar 3 példán keresztül mutatta be az élelmiszer termelés különböző formáit. 2012-ben, Zambiában 3 gazdaságot látogattak meg. Az első Susan és Fred Mkandawire farmja volt. Nagyon kis területen gazdálkodnak, ami szinte csak a saját ellátásukat fedezi. Susan minden nap egy nsima nevű ételt főz, ami kukoricakása néhány zöld levéllel a saját termésükből, a felhasznált sót és olajat a piacon veszik. Termelnek kevés zöldséget és vannak csirkéik is, de azokat minden esetben a piacon értékesítik, hogy készpénzhez jussanak.
Fred, a férj a gazdaságon kívül próbál pénzhez jutni, amelyből iskolai tandíjat, ruhákat, eszközöket vásárolnak. Kukoricát termelnek, ami ezen a vidéken a legfőbb élelmiszer. Kevesebb, mint fél hektárnyi területen. Műtrágyákat használnak és a vetőmagot a zambiai kormány adományozza nekik támogatásként, hogy termeljenek. Évente 900 kg-nyi kukoricatermést takarítanak be összesen a fél hektárnyi területről. Ez a család kukorica ellátását fedezi, de semmilyen többletbevételt nem biztosít. Elmondható, hogy ez a család a szakadék szélén egyensúlyoz, amíg van valamennyi bevételük és egyik családtag sem beteg, addig nem éheznek és nem kell nagyon nélkülözniük sem. Ha valami váratlan történne, akkor a sorsuk rosszra fordulna és Susan elmondása alapján nem szeretné, ha valamelyik gyermeke gazdálkodásra kényszerülne, hogy ezzel keresse a kenyerét.
Susan és Fred gazdasága mellett él Godfrey és Katherine Boma. Godfrey és Katherine öregek már, 81 évesek. Körülbelül ugyanannyi éve gazdálkodnak, mint az első példában említett Susan és családja. Godfrey és Katherine 67 évesen kezdett el termelni, amikor nyugdíjba mentek. A férj egy sikeres üzleti vállalkozást vezetett, megtehette, hogy a nyugdíjazása után elég nagy darab földet, marhákat, kecskéket, csirkéket vásároljon kezdeti befektetésnek. Ketten gondoskodnak az állatokról, hizlalják és fejik őket, a húst és a tejet eladják a piacon. Kukoricát kb. tízszer annyi területen termelnek, mint Susanék, az 5 hektár területről 5 t/ha termést takarítanak be, ami huszonötször több, mint az első farmon élő család. Ők is konvencionális gazdálkodással termelnek, használnak vegyszereket és műtrágyát egyaránt. Azonban Godfrey belevágott a terület egy részén az ökológiai gazdálkodásba, mondván, ökotermékeket is akarnak termelni. Mindezt nem azért, mert jövedelmezőbb, hanem mert érdekesnek találják a gazdálkodás során használt módszereket, amik a környezet egészségét is szolgálják. Azt mondják, ez így fair a környezettel szemben. A gazdaság vizsgálata során kiderült, hogy a betakarított terméshozam megegyezik a konvencionális és az ökoterületeken, amellett, hogy a gazdaság öko része kevesebb befektetést igényel. Természetesen több munkaórát igényel a konvencionálishoz képest a komposztálás, a kézi gyomírtás és egyéb munkálatok miatt, de alapvetően nincs drámai eltérés Godfrey konvencionális és ökogazdasága között. A nagy különbség inkább Susan és Godfrey farmja között van, Susan képtelen volt befektetni a gazdaság fejlesztésébe, ellentétben Godfrey-vel, akinek nem a mindennapi betevője függ a kukoricaterméstől.
A harmadik gazdaság, amelyet példaként említ Gunnar, Sebastian Scott gazdasága. Sebastian nagyon kis területen gazdálkodik, de tehetős és tanult. Területeit csakis ökológiai gazdálkodással műveli, kukoricát termel méghozzá 7 t/ha termés mennyiséggel évenként, ami a zambiai átlag mennyiség három és félszerese. Csirkéket, disznókat nevel és zöldségeket termeszt, meglepően magas terméshozamokkal. A termékeket a helyi piacon adja el magas áron. Megint egy jó példa arra, hogy kevés befektetéssel magas profitot lehet elérni, de csak ha értenek hozzá.
De mi is a valódi jövőképe az ilyen kisgazdaságoknak a világ élelmezésében? Az Amerikai Egyesült Államokban él Bob Stewart, aki Illinois államban gazdálkodik. Ő is családi gazdaságot vezet, ahol ő maga is felnőtt, a bátyjaival együtt gazdálkodnak. Az évek alatt a gazdaság területe egyre növekedett és mára 3200 ha-on termelnek, leginkább kukoricát és egy kis szóját. 5 munkás segíti a gazdaság mindennapi életét, ami azt jelenti, hogy minden munkásra nagyjából 400-500 ha terület megművelése jut. Iszonyatos mennyiségű műtrágyát használnak fel, genetikailag módosított vetőmagot vetnek és irdatlan mennyiségű vegyszert juttatnak ki. Így az éves termés 10 t/ha kukorica, ami jó terméshozamnak számít Amerikában.
De mi a lényege ennek az egésznek? Egy munkás 400-500 ha területet művel és 10 t/ha kukoricát takarítanak be, vagyis 8 tonnával többet hektáronként, mint az első farmon élő Susan, aki nagyjából 1 tonna termést nyer a fél hektár területből. Egy ember az USA-ban 5000 tonna kukoricát termel meg, míg Susan Zambiában 1 tonna kukoricát, ami azt jelenti, hogy több ötezerszer több kukoricát termel meg az USA-ban egy nagygazdaság embere, mint egy kis családi vállalkozás. A nagygazdaság szinte felfoghatatlan mennyiségű energiát használ fel a termeléshez, 1000 hordó olajat munkásonként. Susan ezzel a hatalmas erővel kell, hogy versenyezzen és csak a saját izmait használhatja. Ha átszámoljuk emberi erőre az 1000 hordó olajat, akkor azt kapjuk, hogy 14.000 munkaórának felel meg, ami hatalmas befektetés.
Hogyan is tudnának versenyezni egymással? A mezőgazdaságban a pénzügyi befektetések szintje igen magas. Svédországban például – ahonnan Gunnar származik – a mezőgazdaság a második leginkább tőkeigényes ágazat a bányászat után. Egyetlen munkahely megteremtéséhez a bevont tőke igénye a mezőgazdaságnak a második legnagyobb. Összességében hatalmas befektetéseket igényelnek a mezőgazdasági folyamatok, a gazdák nagyon különböző stratégiával versenyeznek a szektorban, és a kérdés, hogy a kisgazdaságok valóban versenybe tudnak-e szállni? A versenyt még inkább kiélezi a logisztika fejlődése. Manapság olyan teherhajókkal és repülőkkel szállítanak, melyek képesek akár 10.000 konténer élelmiszert is szállítani egyik földrészről a másikra. Így a piac kiegyenlítődik, a probléma azonban még mindig az, hogy az élelmiszert előállítók, a gazdák versenye egyáltalán nem kiegyenlített. A helyben megtermelt árut lassan felváltja mindenhol a nagyüzemi és sikeres logisztikai stratégiával elszállított, olcsó élelmiszer.
A fejlődő országokban eddig az alacsony munkabéreket hozták fel, mint igazi versenyképes erőt, de ez már nem igaz manapság. Ez csak olyan nagyon munkaigényes mezőgazdasági termelésre igaz, mint a kertészet vagy a virágtermelés. Alapvető élelmiszer-termelés esetén azonban az alacsony munkabér egyáltalán nem lényeges pont a termelés során. Az Egyesült Államokban a munkaerőre kiadott költség az összköltségnek csak 2 %-a, vagyis mondhatjuk, hogy egyáltalán nem hat semmit az összköltségekre. Susan, Zambiából igazából ingyen dolgozik. Fel tudja venni a versenyt a nagygazdaságokkal? Nem. Az egész helyzetet egy tágabb gazdasági és politikai kertben kell megvizsgálnunk, és ha valóban szeretnénk a kisgazdaságok helyzetét javítani, akkor komoly erőforrás-támogatást kell bevonnunk. Olyan erőforrásokhoz kell juttatni a családi gazdaságokat, mint termőföld, víz, emellett be kell vonnunk társadalmi erőforrásokat, emberi erőforrásokat, és természetesen tőkét is.
Az ellentmondás, amivel szembe kell néznünk az, hogy a leginkább termékeny területek, mint például az amerikai kukorica öv vagy Mato Grosso Brazíliában, igazából csak egy nagyon szűken értelmezett mezőgazdasági és gazdasági szempontból termékenyek. Voltaképpen ezek a területek halott tájak. Ökológiai és társadalmi sivatagok, és egyáltalán nem biztosítanak sok munkahelyet és elfoglaltságot, alig van szükség munkások bevonására a teljesen gépesített mezőgazdasági vállalkozások működtetéséhez. Ezek a területek, mondhatjuk, hogy táplálék sivatagok is, mert nincs azonnal fogyasztható élelmiszer ezeken a hatalmas monokultúrás földeken, de nincsenek boltok és emberek sem. Tényleg ez az a kép, amit látni szeretnénk a jövőben? Vagy esetleg érdemes más utat is megnézni, megfontolni?
Luis Vieira és Maria Vieria szintén a termékeny területekhez tartozó Mato Grosso-n termel, kakaó ültetvényük van, a földterületet a brazil földreform után kapták. Egy csodálatos öko agrár-erdészeti rendszert építettek ki. 87 féle növényt termesztenek, állatokat tartanak, disznókat, csirkéket, halakat nevelnek, napenergiával állítják elő a farmhoz szükséges elektromos áramot. Az élelmiszer, amit megtermelnek, nem kerül piacra, hanem maguk fogyasztják el, illetve a helyi iskola étkeztetését oldják meg vele, így kapcsolódva a brazil kormány Free School Lunch programjába. Ez a modell az, amiben gondolkodhatunk a jövőre nézve? Luis és Maria sem tud az árakkal versenyezni, de minőségi, tápláló élelmiszert állítanak elő, ami a helyi gazdasági, társadalmi és ökológiai rendszerre van jó hatással, amellett, hogy a gazdaság erőforrásai megújulnak ezzel a módszerrel. Nem rombolják a környezetet, a talajt, sőt megújítják azt.
Amit megeszünk, az az élelmiszer-előállítási módszereinket tükrözi. Meg kell értenünk az összefüggést a monokultúrás mezőgazdasági termelés és az egyhangú étkezési szokásaink között. A nagy mezőgazdasági vállalkozások, az élelmiszeripar, a szupermarketek mind kapcsolatban állnak a nagy monokultúrás ültetvényekkel, és hiába van 50.000 különböző termék a polcokon, mind csak variációi a szójának, a kukoricának, a búzának, a cukornak és a pálmaolajnak. Ezt a pár alapanyagot összekeverik, márkázzák, illatosítják és csinos kis csomagolással a piacra dobják. Ez az étel olcsó, mert a környezetünk, a szegény emberek, a társadalom, a jövő generációi fizettek meg ezért az intenzív rendszerért. Az igazi kérdés az, hogy vajon továbbra is megengedhetjük-e magunknak az olcsó élelmiszerek vásárlását?
